Halottak "napja"

Azt hiszem az elmúlt egy évben túlhajtottam magam. Még sosem voltam ennyire türelmetlen és ideges a férjemmel és a gyerekkel szemben. Tegnap este bocsánatot kértem tőlük külön-külön. Igen, a gyerekeknek is kijár az a tisztelet, ha az ember hibázik, akkor ezt beismeri és bocsánatot kér tőlük. Rengeteget éjszakázom, ilyenkor körülöttem csönd van és vagy a számítógépnél ülök, vagy éppen készítem a kis ékszereimet (amiket hamarosan ide is elhozok végre), ez utóbbi teljesen megnyugtat. Közben van lehetőségem gondolkodni, hogy mi történt velünk, miért veszítettük el mindenünket februárban és hogyan tudnánk kilábalni belőle. Sajnos teljesen elhanyagoltam a férjem, a gyermekeim, a főzést, mert az a fránya pénz. Mindezek ellenére pedig nem panaszkodhatok, mert van fedél a fejünk fölött és itt van a család, akik ugye minden pénznél többet érnek. Pár hete találkoztam egy ismerős férfival, aki velem egyidős, neki van szép nagy családi háza, drága autója, 5 diplomája és egy nagyon jó munkahelye. Közben viszont rádöbbentem arra, nekem ezeknél sokkal több van a "birtokomban", a SZERETŐ CSALÁD, amit nem lehet pénzért megvenni.
Talán pont a közelgő halottak napja váltott ki ma belőlem még nagyobb indulatokat. Egyáltalán nem tetszik, hogy ez egy "kötelező" ünnep és pusztán az üzlet vezérli ezt is. Számomra két nagyon fontos ember fekszik a temetőben, de magamtól soha nem jutott eszembe, hogy ilyenkor, amikor "kötelező" kimenjek hozzájuk. Nem telik el nap, hogy ne gondoljak RÁJUK. Igazából Nagymamám halála volt az az esemény, ami megerősítette bennem, hogy a nagylányunknak igen is meg kell születnie. Még a temetésére sem tudtam elmenni, mert én álltam hozzá a legközelebb és nem bírtam volna ott állni a sok hazug, álszent között. Jó kifogás volt a terhesség. Végül, amikor már mindenki elment, akkor mentünk csak ketten (hárman) oda a sírhoz. A mai napig borzasztóan fáj a hiánya. Amikor a nagylányunk megszületett, akkor pár hét múlva kivittük a temetőbe, hogy a Nagymamám "láthassa". Tudom, ez egy fura elképzelés, mert ők mindent látnak, de mégis fontosnak tartottam. Amikor a kisfiúnk megszületett, akkor a kórházból egyenesen a Nagypapámhoz mentünk, mert azt akartam, hogy láthassa a legkisebb dédit. Ő volt az igazi karácsonyi ajándék mindenkinek. Abban az évben a kisfiúnk került a fa alá. A Nagypapám 4 hónap múlva meghalt. A temetésére el kellett mennem, de megint csak a sok álszentet láttam. Amikor utána átmentünk Anyuékhoz, abba a házba ahol felnőttem  a nagyszüleim mellett, csak ürességet éreztem. Pár nap elteltével jött egy furcsa érzés, mintha az egész gyerekkoromat elvették volna. Ezután már nem szívesen mentem oda, idegen volt minden. Mielőtt a kislányunkkal várandós lettem volna, meghalt a férjem mostoha nagymamája, az egyetlen ember, aki az ő családjából elfogadott. Szóval, mindhárom gyermekünk élete sajnos egy-egy halálhoz "kapcsolódik". Mindig azt vallottam, hogy az ember belül gyászol, kifele már akár képmutatás is lehet. Hány ember áll ott ilyenkor a sír mellett, akik jó, ha évente egyszer villámlátogatást tettek. Ők biztosan ott lesznek halottak napján a temetőbe, de amíg élt hol voltak!?
A másik, tudom ilyenkor az ember ne akarjon a temetőn kívül sehova menni, de egyszerűen nem lehet közlekedni és felborul minden. A virágosok sz....-rá keresik magukat, tudom, mert évekig én is voltam az. Semmi másról nem szól ez a nap, csak a képmutatásról és az üzletről. Sajnos így a gyermekeinknek sem fogjuk tudni megtanítani, hogy valakivel nem a halála után kell törődni, hanem amíg hús-vér ember, amíg oda lehet bújni hozzá, amíg megsimogatja a fejünket, amíg meghallgat. Szegény nagymamám hányszor hallgatta végig a "panaszáradatomat", de csak hallgatott, nem okoskodott, nem oktatott ki, nem adott tanácsokat, csak hallgatott és már ezzel is segített. 
A mostani helyzetünkben az a legpozitívabb, hogy ismét, sok-sok év után, kényszerből ugyan, de a szüleimmel lakunk. Nekem ez volt a természetes, így nőttem fel. Külön lakás, de mégis együtt. Volt már, aki sajnálkozott, vagy feldobott jobbnál jobb ötleteket, hogy hogyan tudnánk innen elköltözni, de senki nem hiszi azt el, nem akarunk. Jó érzés, hogy a gyerekek együtt lehetnek velük, ha arról van szó, akkor segítenek nekik, ami oda-vissza természetes. Tehát az embernek nem a másik halála után kell arra gondolni, hogy jaj, többet kellett volna törődnöm vele, hanem megragadni az alkalmat és míg él, a lehető legtöbbet vele lenni.
Elnézést kérek azoktól, akiket esetleg ez a bejegyzés megbánt, de ezek az én érzéseim, gondolataim