Évforduló

Ma 12 éve, hogy a férjemmel együtt vagyunk. Tudom, ez nem olyan nagy szám, de a történetünk szerintem érdekes és talán tanulságos is és lehet, hogy valaki számára elítélendő is.
Egy héttel korábban láttam meg Őt először egy közös ismerősünk révén. Korábban talán még nem éreztem ilyet, hirtelen megszűnt minden. Még azt sem vettem észre, hogy gyerekekkel van, csak később esett le. Mélyen hallgattam róla, mondván többet úgysem látom. Aztán következő hét szombaton a közös ismerősünk szólt, hogy valakit le kell vinnie vidékre, mert a nagy hó miatt nem tud mozdulni. Nagyon nehéz időszakon mentem keresztül, így az ismerősünk, miután más programom amúgy sem volt, kitalálta menjek velük. Elmentünk és teljes megdöbbenésemre azt a valakit kellett elvinni, akit előző héten megláttam.
Ültünk az autóban hárman és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Akkor már világos volt számomra, hogy Ő nem független, bár már elvált, de együtt élnek. Kb. fél óra elteltével végre észre vette, hogy én is ott vagyok és egy kérdést intézett hozzám. Onnantól megszűnt számunkra minden. Nem voltam kihívó, nem kacérkodtam, még észre sem vette, hogy nekem mennyire tetszik. Késő éjszaka értünk haza és megbeszéltük a másnapi találkozót. Egész éjjel az járt a fejemben, hogy nem független és nem akarok beállni senki közé. Mégis izgatottan vártam a másnapot, amikor is  elcsattant az első csók. Onnan már nem volt menekvés!
A karácsony nagyon rossz volt, mert nélküle töltöttem (de az ajándékomat elrejtette már előtte az egyik szekrénybe, így szenteste jött az sms, hogy hol találom). Januártól nem volt már olyan hétvége, amikor ne jött volna.
Úgy gondoltam, hogy egy ilyen kapcsolatot nem lehet sokáig folytatni, mert akkor már mindenki sérül, így fél év után fájó szívvel, de szakítani akartam. Elmentünk egy búcsú hétvégére. Az első éjszakát végig sírtuk mindketten. Másnap kitalálta, hogy van egy gyógyfürdős panzió, menjünk el oda. Szépen kipakoltunk ott és már alig vártam, hogy végre a májusi, még hidegebb időben végre a szabadtéri medence finom meleg vizét érezzem, amikor letérdelt elém és megkérte a kezemet. Azt sem tudtam, hogy álmodom-e. Nem válaszoltam. Közel 24 órát gondolkodtam, mérlegeltem, hogy mit is mondjak, főleg azért mert ugye pillanatnyilag sem független. Aztán mégis igent mondtam. Amikor haza értünk, már (egy összeveszés miatt otthon) éjjel nálam is volt. Eredetileg otthon másnap mondta volna csak el.
Rögtön bejelentkeztünk az Anyakönyvvezetőnél és a legnagyobb titokban összeházasodtunk. Majd két hét múlva jött a meglepetés, a terhes tesz pozitív lett.
Amikor a nagylányunk megszületett ragaszkodtam a keresztelőhöz, de nehéz volt olyan templomot találni, ahol  egyházi esküvő nélkül ezt megtették volna. Vére megtaláltuk a megfelelő helyet és egy fantasztikus Atyát. Sokszor mentünk hozzá és végül eldöntöttük, hogy ott is összeházasodunk.
Az egyik beszélgetésnél elmondta, hogy egy kapcsolatnak, házasságnak sziklára kell épülni. Az ember nem is gondolja ilyenkor végig. Mennyire igaza volt. A házasságunkat már többen akarták lerombolni, de nem sikerült. Azt hiszen a mai világban nagyon kevesen mondhatják el (sajnos), hogy szinte ugyanazok az érzelmek tombolnak, mint akkor, a megismerkedésüknél.  Persze, ehhez is két ember kell. Tökéletes ember, kapcsolat, házasság nem létezik és kompromisszumokat kell kötni, de nem mindegy, hogy miben és mekkora árat kell fizetni érte. Az évek során sok rossz dolog történt az életünkben, de együtt vészeltük át. Mindig a másik maradt az első helyen. A mai napig képes arra, hogy egy gyertyával és egy forróvízzel teli kádban várjon. Az utcán még mindig fogjuk egymás kezét, átöleljük a másikat, nem tudunk anélkül egymás közelében lenni, hogy ne érjünk a másikhoz, naponta elhangzik a "Szeretlek!". Mindez nem a külvilág felé szól, hanem egymáshoz. A gyerekek ezt látják, hallják, érzik. Remélem (bár most nem igazán sikerül) a későbbiekben majd ők is hasonlóra törekszenek, bár erőltetni nem szabad.
Sajnos a nagy Ő, néha csak ábránd marad, de sosem lehet tudni előre, hogy ki lesz az. Lehet, elmegyünk mellette, vagy futni hagyjuk életünk legnagyobb szerelmét, mert nem a szívünkre hallgatunk. És nem elég megszerezni, meg is kell tudni tartani. A rózsaszín köd idővel eloszlik, de ha a másik az igazi, a szívünkben az a láng mindig égni fog, azt nem szabad hagyni, hogy parázs legyen már csak belőle, vagy kialudjon. Nekünk, mindkettőnknek kell óvni a tüzet!