Pár hónapja az egyik kedves szomszédunk hozott kettő csirkét és egy kakast. Szegények nagyon félénkek voltak és kicsik még. Papa (Apukám) készített nekik egy ideiglenes helyet, majd hamarosan kaptak egy nagyobb, már "udvarral" is rendelkező lakot. Egyik etetés után kiszöktek, de mindig a közelben maradtak, így úgy döntöttünk minek is zárjuk be őket. Az egész telken kapirgálhattak egész nap, esténként maguktól visszamentek a helyükre. A gyerekeknek nagyon tetszett. Valahogy a csirkét mindig is úgy tudtam elképzelni, hogy kint, a szabadban kapirgál, jól érzi magát és a kertnek is nagy hasznára válik így. Megfogni sosem lehetett őket, mert még féltek. Lassan a pulinkat beengedtük hozzájuk, melléjük, aki furcsa mód csak a kerítés másik oldaláról akarta őket mindenáron megkaparintani, de ahogy az nem volt köztük csendes szemlélővé vált. Egyik nap azonban a spánielünk is beszökött, na ő viszont játszani szeretett volna velük és szegényeket annyira megzargatta, hogy alig találtuk meg őket. Sajnos azon a héten vasárnap reggel nem láttam, hogy kint kapirgálnának. Sajnos az éjszaka valamilyen állat elvitte a kakast és az egyik csirkét. Később kiderült, hogy rókát láttak a környéken.
Papa szólt a szomszédnak, aki hozta őket, hogy jöjjön át levágni, bár még kicsi, de nem tudjuk megmenteni, ha az éjjel érte is visszajönne a róka. Hát késő délutánig vártunk, de nem jött levágni. Szerencsére! Na itt kezdődött minden.
Mondtam a nagyszülőknek, hogy éjszakára hozzuk be. Szerintem először mindenki h.....-nek nézett, de este behozták. Akkor ért minket az első döbbenet, hogy az a csirke, aki nagyon harcias volt, még a kakasnak is nekiment, Mama (Anyukám) ölében teljesen megnyugodott. Éjszakára kapott egy fűvel kibélelt hatalmas fonott kosarat, ami jól szellőzik. Reggel kitettük az udvarra és gyorsan hatalmas halmot rakott. Ekkor ért minket a következő meglepetés, a kosár tiszta maradt éjszaka. Kértem a nagyszülőket, hogy ne vágjuk le, mert annyira aranyos és ha ő túlélte a rókát, akkor ne tegyük ezt vele. Én nem eszem húst, már lassan három éve és az állatot jobban szeretem élve. Este ismét behoztuk, a gyerekek akkor már odamentek köré és Mama ölében simogatták, ő pedig félve, de hagyta. Reggelre ismét tiszta volt a kosár.
Szegény, amikor egyedül maradt majd egy hétig szinte nem is evett, de igényelte a közelségünket. Minden nap szinte ugyanabban az időben bekopog az ablakon és igen erőszakosan követeli, hogy behozzuk. A gyerekek szaladnak ilyenkor hozzá, ő pedig teljesen megnyugszik. Lassan egy hónapja, hogy éjjelente bent alszik és már nagyon jól eszik, hatalmasat nőtt.
A gyerekek eddig csak a kutya közelségéhez voltak szokva, de már természetes nekik, hogy van egy szobatyúk is, akin ők is napról - napra látják a változásokat, figyelik őt. Nyilván nem ez a természetes, de gondoljunk csak bele, nekünk milyen lenne bezárva, milyen életünk lenne, ha csak a szűk falakba ütköznénk, milyen lenne az ízületünk a kevés mozgás miatt?
Szóval Kotyka (a legkisebb gyermekem nevezte el így) megmenekült, őt már nem fogják megenni. A nagylányomat különösen szereti, bár furcsa mód ő az, akit minden állat nagyon szeret, még a legvadabb kutyák is odamennek hozzá, sőt. A pulinkkal igen érdekes a kapcsolata. Amikor megszületett, a kutya egyáltalán nem volt hajlandó tudomást venni róla. Mindig ott volt a közelében, de háttal ült neki. Aztán történt valami és végre odament hozzá és megszagolta, ekkor már több mint fél éves volt. Azóta szinte elválaszthatatlanok.
Szóval, igyekszünk őket úgy nevelni, hogy az állatoknak is kijár a tisztelet és a szeretet. Nyilván az ember a disznót már nem engedne be a lakásba :)
Itt már igencsak türelmetlenül jelzi, hogy szeretne bejönni, bár még korán van.
Itt már a teljes nyugalom, bár a spánielünk is a közelben van, akitől szegény a mai napig "tart"
