Újra itt

 Azt sem tudom hol kezdjem. Már több mint 3 éve nem posztoltam. Sajnos nagyon sok dolog történt közben velem / velünk, rengeteg negatív és túl vagyok egy hatalmas csalódáson is. Ezalatt az idő alatt néha - néha alkottam is, de semmi kedvem nem volt kommunikálni. Amikor azt éreztem, hogy igen, most megint folytatom, akkor történt valami. Remélem ez most nem így lesz és igyekszem folytatni 😉

Azt elárulom viszont, hogy nem ott fogom folytatni, ahol abbahagytam. Mára már a napjaim nagy részét a kötés , horgolás és ritkán még a varrás teszi ki. Alkottam közben azért több mindent, amik remélem Nektek is tetszeni fognak. Bevallom, pár hete megint a gyöngyhorgolás elkapott, de rá kellett jönnöm, az már nem én vagyok.

Szóval, láttok majd horgolt amigurumikat, kötött felsőket, kötött zoknikat, kötött és horgolt arctisztítókat 

Remélem maradt még néhány olvasó, vagy esetleg jönnek újak. Átnyergeltem az Instagramra, amit most még a saját nevemen használok, itt látjátok, de persze azért már létrehoztam a BottyánGyöngye oldalamat is, amit már most is bekövethettek és hamarosan tartalommal is megtöltöm, itt.

Az elkövetkező posztok mindenképpen az elmúlt időszak kötött és horgolt dolgaival indulnak 😉 Meska boltom még megvan, így a megvásárolható, rendelhető termékeim oda is felkerülnek.

Köszönöm azoknak, akik kitartottak mellettem 💝

Új év kezdete - avagy amikor kialszanak a karácsonyi fények

Nagyon szeretem a karácsonyt, vagyis az egész adventi készülődést, de erről korábban már többször is írtam Nektek. Ismét eltelt egy év, ami számomra az igazi lezárást mindig a karácsonyi dekoráció leszedése jelent igazán. Azt hiszem ez az év vége merőben más volt, mint az eddigiek. Onnan indult minden, hogy elkezdtem Dalmának hímezni a karácsonyi ajándékát (ezzel még adós vagyok Nektek) és közben volt időm gondolkodni, persze a káromkodások közepette, de ennek a mértjére akkor térek ki részletesen, ha mutatom a kész "munkát". Próbáltam felvázolni magamban ez az évet, hogyan tudom átalakítani az életemet úgy, hogy az mindenki számára megfelelő legyen és év végére ne érezzem azt, hogy szétforgácsolódtam, de akkora eredményt mégsem tudok felmutatni. Sok időt töltöttem decemberben a Pinterest böngészésével, mert számomra az az igazi inspiráció és feltöltődés. Ismét rájöttem, hogy a hímzés számomra mennyire megnyugtató és milyen klassz, viszonylag egyszerű mintákból lehet a lakás különféle pontjaira, akár az évszaknak megfelelően képeket készíteni. Szóval az idei év egyik terve biztosan ez lesz. Hozzáteszem, soha nincs újévi fogadalmam, mert hülyeségnek tartom és általában egy idő után nem is lesz belőle semmi. Majd szép lassan jött az ünnep és egyre izgatottabb voltam, ami nem csak az ajándékok miatt volt. Valami történt belül, amire még most sem találtam magyarázatot. Ekkor már inkább csak a reggeli, vagyis inkább a hajnali órákban ültem a gép elé, később ki is kapcsoltam, amikor a család is felkelt. Nem éreztem hiányát, hogy mindenről azonnal tudjak. Sok időt töltöttem Velük, főleg a korábbi évekhez képest, filmeket néztünk és végre aludtunk is. 

Szilveszterkor a kiskorúakat itthon hagyva, 18 év után először (na jó, egyszer már voltunk, de talán másfél órát bírtam a bulit) végre elmentünk egy szórakozóhelyre bulizni, ahol hihetetlenül jól éreztem magam és teljesen ki tudtam kapcsolni, ami egyáltalán nem jellemző rám. Január 3 - 6 között a Férjjel kikapcsolódás volt betervezve és mondtam a gyerekeknek, ha megjöttünk onnan, akkor majd leszedem a karácsonyfát, addig még töltődjünk az idei évre a fényeivel. Végül persze nem bírtam magammal és 2 - án lebontottuk a fát, mondván mi úgysem leszünk itthon, a gyerekek pedig suliban, így a kutyák annyira azért nem élvezik már, hogy felborítottuk az ő életüket is a ki - és bemászkálás jól bevált szokásaikban. Amikor eltűnt a fa és ismét akadálymentessé tettük a közlekedést, akkor éreztem azt először, hogy valami elmúlt. Nem csak az az év, hanem valami más is és életeben először éreztem azt, hogy valami újra vágyom, valami új dolognak a megismerésére, a befogadására. Ez így furán hangzik, főleg mert fogalmam sincs miről van még szó. Harmadikán elutaztunk, ami hihetetlen élmény volt, pedig "megszokott" helyre mentünk. Ott teljesen ki tudtam kapcsolni, de persze a gyerekek keze oda is elért, mert Máté fiúnk csütörtökön a mellékhelyiségben töltött több időt, mint kellene az iskolában, így korábban el is engedték haza Őt. Így péntek már tuti betegállomány. Reggel felhívtam Őket és éreztem valamit Dalma hangjában, amit nem tudok mi volt, de nem volt maradásom tovább, így végül a tervezettnél 1 nappal hamarabb hazajöttünk. Ezt persze nem bántam meg, mert bevallom őszintén, Mátét ilyen színben pompázni még nem láttam. Nagyon rosszul festett. Amíg ebédeltünk egyre jobb színe lett, így lelkiismeretfurdalás nélkül hagytam Őket újra itthon, hogy elmenjünk az IKEA - ba konyhabútort nézni, esetleg venni. Néhány hete észrevettem, hogy a 17 éve vásárolt, azóta 3 - 4 alkalommal összerakott és szétszedett szekrény kezdi magát megadni és szinte napról - napra egyre jobban nyílik szét az oldala és már a pult is kezd furán állni. Ez volt az SOS váltás első körben. Ennek a helyére meg is vettük az új szekrényeket és persze ahogy hazahoztuk, azonnal elkezdtük Dalmával szerelni. Ekkor derült ki,  már talán csak napok kérdése lett volna, hogy a régi szekrény megadja magát és fogalmam sincs mi és hogyan tartotta össze. Éjjel későig a szekrényt szereltük, de miután Dalma ment dolgozni reggel, így abba kellett hagyni, amit persze másnap egyedül folytattam. Rájöttünk mennyire jól néz ki, így persze délután mentünk is vissza a másik falra is megvenni a 3 db alsó szekrényt. (Ebben a pillanatban lépett mellém Dalma "Anci! Én főzni akarok" 😜) Szóval, megküzdöttem a szekrényekkel, de összeraktam őket és estére már vissza is pakoltunk mindent. A végeredmény annyira tetszik mindenkinek, hogy Mátét pl még a géptől is fel tudom állítani, ha egy evőeszközt kell elővenni 😁. Tegnap Dalmával leszedtük az összes karácsonyi dekorációt és megállapítottuk, teljesen üresnek tűnik most minden. Gyorsan a spejzban is összepakoltunk, így végre az is átlátható, még ha ideiglenes megoldás is, mert! Valójában a konyha egyáltalán nincs készen. Csak az alsó szekrényeket cseréltük ki, még a pult sincs rögzítve, mert a két pultot sajnos le kell cserélnünk, teljesen eldeformálódtam, mert ugye 3 éve nem volt rá keret, bár ha lett volna, akkor sem akartam volna kiadni rá pénzt, így akkor a meglévő szekrényeket újítottam csak fel és kicsit házi barkácsolás is volt benne, hogy a szekrények jó magasságban legyenek, erről korábban itt és itt írtam, illetve miután ez a lakás eredetileg a szüleimnek épült, így méretileg sehogy sem megfelelő számunkra (bár semmilyen szabvány konyhabútor számára sem, a gépészeti kiállás sem ott van, ahol lennie kellene). A lényeg, hátravan még a pultok, a felső szekrények cseréje is ( a mostani olcsó már megtette kötelességét amúgy is és a polcok miatt állandó a kupleráj hatás is) és miután már ketten tevékenykednénk a konyhában, így a főzőlapot is nagyobbra kell cserélni. A korábbi nagyon ronda fali csempét már szintén 3 éve átfestettem fehérre, ami mára megsárgult, így az ismételt festés lesz majd. Ma folyamatosan azon kaptam magam, hogy a konyhában ólálkodom, mert egyre erősebb késztetést érzek újra a főzésre, hiányzik a saját főztöm, de eddig utáltam bemenni oda. 

A lényeg, ami ennek a bejegyzésnek a megírására késztetett. Ismét itt van az év eleje és valahogy nem tudok visszazökkenni, nem tudok még elkezdeni dolgozni, mert annyi minden jár a fejemben, bár ez a hét még erre lett szánva, majd csak január 15 - től szeretnék ismét belendülni. Ebben a pillanatban viszont nem tudom milyen irányban, hogyan és mekkora tempóval menjek előre. Nagyon szeretném ismét a saját vállalkozásomat csinálni, fellendíteni, de! Belegondoltam már abba is, hogy ismét sokkal nagyobb energiát kellene belefektetni (ahol ezt 2014. októberében befejeztem), viszont akkor ismét a család látná kárát, illetve azóta annyira sok minden megváltozott bennem és körülöttem, emiatt nem vagyok biztos abban, hogy valóban azt szeretném csinálni, vagyis akkora erőbedobással. A tavalyi évem ebből a szempontból azt hiszem nagyon jól sikerült, ami nem lenne rossz folytatásként sem, csak valahogy összeszedettebbnek kellene lennem. A mai napig nehezen állom meg, ha ír valaki, főleg egy vásárló, akkor ne válaszoljak Neki azonnal. Pedig már itt is valószínűleg egy határt kellene szabnom. Természetesen mindenkinek válaszolnék továbbra is, csak időkorlátok között, vagyis be kellene lőnöm, hogy este, vagy reggel mennyi idő alatt kell "elintéznem" ezeket a tevékenységeket. Ebből remélem senki részéről nem lenne harag 😊 Szeretnék újra rendes háztartást vezetni, bár erre reális esélyt csak a hétvégéken látok, mert ugye hétköznap a gyerekek hazaérkezése is korlátoz, vagyis onnantól, hogy itthon vannak már nehezebben haladok mindennel a hangzavar miatt. Szeretnék ugyanakkor a lakásra is több időt szánni, hisz tavaly csak Dalma szobáját szabtam át, bár ennek a család nagyon örült, mert mást nem rendezkedtem  😛 Amúgy az idei nyárra Máté szobája van betervezve, ez biztos már most.

Szóval, meg kell tartanom az egyensúlyt a család (feleség és anya szerepében), a háztartás, a kutyák és a "munka" között valahogy, na és énidőnek is kell maradni valahogy. Fel kell építenem egy napirendet, amit a kutyák úgyis folyamatosan felülbírálnak majd, de ki tud rájuk haragudni. Sok ötlet van a fejemben, ezekhez pl már karácsony előtt be is szereztem sok dolgot, így tudom, ha most még pár napot lazítok, akkor úgyis fejest fogok ugrani mindenbe és az előbb leírt 2 mondatomat, már fel is fogom rúgni 😁 Á, igyekszem tényleg ezek szerint élni majd, de Ti is kelletek hozzá! Remélem megértitek majd, ha nem válaszolok azonnal, de ahogy ez korábban is volt, vállalt időt betartom.

Kicsit össze - vissza gondolatok lettek így az idei első blogbejegyzésemben, de remélem értitek a lényeget, vagy legalábbis sikerült valami értelmeset kiolvasni. Köszönöm azoknak, akik kitartóan igyekeztek értelmezni a fenti sorokat és természetesen Mindenkinek köszönöm, aki kitart mellettem! 💖

2017 karácsonya

Igazából ez a bejegyzés nem csak a karácsonyi készülődésről szól majd, mert részben évértékelő is, másrészt a lelkem, a változásom tükre lesz.

Már többször írtam, hogy számomra mennyire fontos az egész adventi készülődés, ráhangolódás a karácsonyra, hogy az egész december csak erről szól. Szerencsére a gyerekek is igénylik már, de az idei év megint más volt a megszokotthoz képest. Éveken keresztül december 1 - én kezdtem az egész készülődést, ekkor került ki / fel az első dísz a lakásba és kezdtem el sütni és karácsonyig minden nap volt valami újdonság. Majd a "munkának" köszönhetően pár év kimaradt, mert bár díszítés volt folyamatosan, de csak december 18 - tól tudtam elkezdeni az ünnepre hangolódni, a kisfiúnk születésnapjával. Minden évben igyekeztem a lehető legtöbb helyre és persze elég sokszor elmenni, újabb díszeket, vagy alapanyagokat beszerezni, az adventi vásárba többször is ellátogatni. Az idei évre is így terveztem, de teljesen másképpen alakult.

Ma december 22 van és elég korán reggel, a második adag mosás már a gépben, a kutyák egy része mellettem horkol, halk karácsonyi zene a fülemben, nagyon álmos vagyok, de nyugodt. Szóval! December elsején elkezdtem a díszítést mire a gyerekek hazaértek, ablakok megpucolva, függönyök kimosva, a nagytakarítás felénél a gyerekek is beszálltak segíteni, viszont nem kezdtem el sütni. Ez a hónap eddig úgy ment el, hogy nem stresszeltem rá semmire, nem kapkodtam, nem költekeztem túl, mégis úgy érzem minden megvan, minden tökéletes, eddig. A gyerekekkel sütöttünk már, de csak keveset, elkészültek az ajándékba szánt csoki bonbonok, az ajándékok beszerzése (erre egy délelőttöt szántam és célirányosan vettünk meg mindent), becsomagolása megtörtént. A díszítést együtt csináltuk és az idén már a gyerekek a szobájukba maguktól kérték, hogy legyen valami más, valami nagyobb "dobás", az adventi koszorúhoz valójában beszereztem mindent, de nem készült el, maradt a már 3. éve használatban levő és a mai napig imádott, készen vásárolt, illetve azért egy nagyobb ajtódíszt beszereztem, amely egyben a luxust és az egyszerűséget tükrözi, bár az adventi naptár mellett foglal helyet. Karácsonyi dekorációt nézni, venni csak kétszer mentünk el, az adventi vásárba is csak múlt vasárnap jutottunk el. 

Minden évben imádok az utolsó napokban elmenni plázázni és nézni az embereket, ahogy rohangálnak tanácstalanul az ajándékok beszerzése miatt. Tegnap, miután megérkezett a fenyőfánk, a férjem mondta, hogy úgyis van még dolga és menjünk utána plázázni. Végül csak a "helyi" DM - be mentünk el, mert elfelejtettem mosogatószert venni + - ba, ja és aszalt szilvát sem kaptam korábban. 

Tavaly karácsony más volt, mint korábban, mert Apukám nélkül voltunk már, így mindent másképpen intéztem. Korábban az ajándékok a mi lakásunkban eldugva várták, hogy karácsony késő délutánján a gyerekkel együtt lemenjünk a szüleimhez, majd valami fondorlattal visszarohanjak és bedobáljak mindent a fa alá. Tavaly már 24 - én reggel ott sorakoztak az ajándékok és miután Jézuska írta a levelében, hogy ne kíváncsiskodjanak, így nem is nyúltak hozzá, viszont nagy volt az izgalom, vajon mi lehet a a barna csomagolópapír alatt (korábban csak ajándékzacskóba tettem bele mindent). Az idén már a gyerekek kérték, hogy ismét így jöjjön a Jézuska, mert annyira jó volt. Az eddigi években mindig Anyukám előre megfőzte a halászlét, ahogy az idén is, így 24 - én reggel lementem bepanírozni a halakat, Ő kisütötte és több napon keresztül ezt ettük. Most ez is változni fog, mert mindhárom napra mást készítünk, viszont csak sütőbe bedobósat.

Bevallom sok időt töltöttem a közösségi oldalon az egyik csoportban nézelődéssel és ott minden évben van valami új trendi. Az idei évben pl már mindenki december elején elkezdte díszíteni a fát. Ez nekem nagyon nem jött be, mert ragaszkodom a hagyományunkhoz, amivel szerencsére az egész család egyet is ért. Vagyis december 23 - án bekerül a fa a lakásba délelőtt és este már vacsora, fürdés után, pizsamában, karácsonyi zenével a háttérben közösen díszítjük a fát, addig amíg készen nem vagyunk.

Ma reggel még elmegyek fodrászhoz, na nem azért, mert annyira ünnepi szeretnék lenni, hanem mostanra volt csak időpont és az előző hónap kimaradt a kiskutyák születése miatt, így elég ritkán nézek inkább tükörbe.Ma már a gyerekek itthon vannak, így délután sütünk Dalmával és remélhetőleg a tegnap legyártott csokilapok alá is elkészülnek a kekszek. Holnap még egy utolsó takarítás és a zserbó megsütése után következik este a fa díszítése.

Sokat gondolkodtam az elmúlt hetekben magamon, a környezetemen. Azt hiszem az idén nagyon sok minden változott és vele együtt én is. Megtanultam elengedni dolgokat, illetve feleslegesen nem halmozni, lényegesen lassítani a tempón, kevesebbet idegeskedni, nem rástresszelni mindenre. Úgy érzem mindenem megvan, mert itt áll mellettem a fantasztikus családom és szerintem nem is kell ennél több. Nem én leszek az a feleség, anya, aki karácsonykor beesik a fa alá fáradtan és semmihez nincs kedve. Ugyan nem készült el sok minden, amit beterveztem, de hát jövőre is lesz advent, karácsony. Ami viszont még soha nem volt. 18 év alatt egyszer mentünk el szilveszterezni a Férjemmel, de az idén már tutira megyünk, sőt! Új év első napjaiban lelépünk kettesben 3 napra, így kezdjük az évet.

A lényeg! Nem kell mindennek annyira tökéletesnek lennie, meg kell tanulnunk elengedni dolgokat, viszont vannak hagyományok, amelyekhez ragaszkodni kell, mert remélhetőleg a gyerekek is ezt viszik majd tovább. Nem éri meg kifáradni, mert akkor nem a szeretteinkről fog szólni az ünnep, csak magunkról.

Mindenkinek Áldott, Békés Karácsonyi Ünnepet kívánok!

December 1. és 3.

A kislányunk rendszeresen megkérdezi tőlem, hogy melyik a kedvenc évszakom. Igazándiból mind a négyet nagyon szeretem, de van egy ténylegesen kiemelkedő, vagyis egy hónap, a december.

Nálam ez a hónap tényleg a várakozásról szól. Sajnos kimaradt 3 év ebből, a "munka" miatt, de akkor is igyekeztem a gyerekeknek örömet szerezni. Na, de vissza az eredeti verzióhoz 😊Gyerekkoromban Anyukám díszítette a lakást, de valójában a karácsony számomra az ajándékokon kívül soha nem jelentett semmi különöset, bár mindig vártam, hogy előző este elmenjünk a Vörösmarty térre megnézni a nagy karácsonyfát. Később már a december a munkáról szólt és a fáradtságról, hisz december 24 - én is igen későig dolgoztam, amikor még virágos voltam. 

A Férjemmel töltött első karácsonyunknál, ekkor 5 hónapos terhes voltam, vettünk egy fát és nem is nagyon izgatott a díszítése, Ő pedig sütötte a mirelit panírozott húsokat, én pedig csak álltam mögötte és néztem.  Bár, amikor megismerkedtünk, akkor rögtön az első találkozásnál elmondtam, tőlem ne számítson semmilyen konyhai tudományra, max. mosogatni fogok, de én az életben nem főzök semmit 😁

Majd jött a nagylány és hatalmasat fordult a világ. Na jó, csak a második karácsonyától. Ekkor kezdtem díszíteni a lakásban, bár nem sok terem volt, de olyan jó érzéssel töltött el, ahogy láttam rajta a meglepetést. Majd a fiúnk születése előtt már saját házban laktunk és ekkor tudtam elkezdeni igazából a díszítgetést. Emlékszem, december 5 - én, Dalma a nagyszülőknél volt és a Férjem Apósommal hozta haza a rattan garnitúrára Anyukám által frissen varrt huzatokat és az ablakokra a függönyöket, én pedig ragasztgattam az ablakokra a csillámos mikulásos matricákat és amikor hazajött hatalmas öröm volt. Ezen a karácsonyon Dalma egy babát kapott, de a család többi tagjának a kistesó volt az ajándék. Mátét raktuk be a fa alá 😀 Innentől tényleg jött az igazi készülődés. December 1 - től minden nap került fel valami dísz a lakásba és később már jött a sütés is, vagyis minden nap sütöttem valami apróságot is.
Ma, vagyis 2017.12.01 -én, a nagytakarítástól kicsit fáradtan (bár még csak a közepénél tartok) igyekeztem valami hangulatot csinálni mire a gyerekek hazajönnek.

 Az adventi naptár a legfontosabb 😀Persze december elsején csak a naptár kerül fel minden évben, a zsákokban a csokikkal, illetve csak a műfenyő girlandot kapja meg díszítésnek,

 illetve az idén, ahogy tavaly is, az "állkandalló" díszítése is elkezdődött, ahova felkerültek a tavaly varrt mikulás csizmák, amibe majd a télapó teheti az ajándékokat

Az adventi naptár stencilezett zsákjai közelről
Ma Apa is itthon volt, amikor a gyerekek megérkeztek, illetve a két kicsi és Ő is látta az arcukat, hogy mennyire örülnek ennek a minimális díszítésnek, mert Ők is érzik, hogy ilyenkor valami elkezdődik. A 17 éves ugyanígy tud örülni, ez az idén kiderült. Hatalmas élmény látni a szemükben a csillogást 💕

December 2.
Ma már az egész családot befogtam takarítani és szó nélkül segítettek. Máté, fiú létére kérte, hogy az Ő szobájába is tegyünk díszeket, persze a világítás volt az első, amit kirakott az ablakba. Sajnos ezen a napon többre nem futotta, mert este mentünk a kiállításra a kutyákért, ahol azért számomra kellemes karácsonyi hangulat volt.

December 3.
Valahogy éreztem az idén számomra ez a nap nem lesz olyan ünnepi, hiába advent első vasárnapja. Ez rányomta bélyegét az egész napomra. Ma nemcsak advent első vasárnapja és Ferenc névnap van, hanem Nagymamám ma 17 éve halt meg és ma Apukám névnapja is, aki ma lett volna 70. éves. Számomra ez a nap nagyon nehéz volt. Nagymamám iszonyatosan hiányzik a mai napig és azóta nem telt el nap, hogy ne gondolnék Rá. Ma Aput is annyira magam elé tudtam képzelni, hogyan viselkedne, miket mondana és szinte éreztem a közelségét. Sajnos a gyerekek azt az embert nem ismerték, akit én annyira szerettem, mert az utolsó pár évben már nem olyan volt, de arra az emberre emlékeztem, emlékszem mindig, aki sokszor nyakig olajos volt, soha nem mondta ki, hogy szeret, de éreztem, aki nagyon ritkán, de akkor tényleg jó tanácsokat adott és bizony volt olyan is, amikor nagyon szépen helyrerakott és az utolsó ilyen dolognál bizony megváltoztatta az életemet 19 éve.
Este Anyuval kimentünk Hozzá (itthon, a kertben vannak a hamvai, ami kifejezetten az én kérésem volt!) és gyertyát gyújtottunk, körbe mindenhol hó, közben még apró szemekben hullott és eszembe jutott, hogy már megint megúszta a hólapátolást. Tudom, szörnyű gondolat, de valahogy mindig úgy jött ki 25 éve, hogy soha nem Ő lapátolta el a havat, mert vagy szolgálatban volt akkor, vagy beteg volt, bár törött lábbal is feküdt már. Nagyon hiányzik, hogy nem hallhattam az egész napos zsörtölődését és morgását, mert biztosan nagyon utálta volna ezt a napot, de persze másnap mindenkinek elújságolta volna, hogy Ő bizony 70 éves 💔

Új családtag

Ma új családtag érkezett

 Utólag, a házassági évfordulónkra kaptam a férjemtől

 Ő egy cocker spániel kislány, akit Dórinak neveztünk el

 nem igazán voltam felkészülve egy pici kutya érkezésére, így miután gyorsan elrohantunk tápot venni Neki, hirtelen csak egy virágalátét akadt a kezembe

 elképesztő, hogy azonnal falt :)

Dóri 8 hetes és még egyenlőre nem tudok mit kezdeni a hirtelen jött gyarapodással, de annyira örülök Neki.

A férjem még mindig meg tud lepni :)

Köszönöm Apa!

LEGO - Boldog karácsonyt

Ezt ma a kisfiúnk készítette nekünk LEGO - ból

Szobatyúk folytatás

Tegnap este Anyukám felhozta Kotykát, a nagylányunk imádja és persze a kicsi is szeretné "megszerelni" őt, amit egyébként egész jól tűr. A fotókon kérlek a hátteret ne nézzétek, mert a nagytakarítás kellős közepén tartunk

 A nagylányunk ruhájáról éppen szedegette a kicsi szöszöket

Kutya bajok

Azt hiszem a kályhától kell kezdenem :o)
A férjemtől a megismerkedésünk után kaptam egy kis puli kutyát, ő Lucy. Sajnos át kellett költöznünk pár hónap múlva egy másik albérletbe, ahova őt nem vihettük magunkkal, így miután a szüleimnek éppen nem volt kutya, átvállalták. Persze minden nap mentünk hozzá. Aztán 7 és fél éve végre saját családi házba tudtunk költözni, de Lucy addigra már annyira a szüleimhez nőtt, hogy nem volt szívünk elszakítani Tőlük. 6 éve kaptam egy spánielt, ő Dave (egy harmadik gyerek helyett), hogy amikor napközben otthon vagyok egyedül, akkor is legyen "kihez szólni". Később ( 3 és fél éve) valahogy kapcsolatba kerültünk egy spániel mentő alapítvánnyal és pár hónap múlva szóltak, hogy találtak egy kutyust Eger mellett, de ők most nem tudnak érte menni. Azonnal mentek a telefonok és már robogtunk is a kutyáért (aznap volt a házassági évfordulónk). Annyira édes, aranyos kutya volt, de lány, ő volt Daisy. Az alapítvány feltételeinek megfeleltünk, így nálunk maradhatott, de miután mentett kutyus volt, így az volt a feltétel, hogy "sterilizálni" kell, amit az alapítvány intézett. Hát pár hónap múlva ugye jött a felismerés, hogy igen ám, de ettől még ott vannak a jelek a tüzelési időszakban. Dave nincs megműtve és hát az ösztönök élnek. Azt hiszem ezt a rész nem kell részleteznem, hogy ez mivel is jár.
Szegény Daisy, mit a korábbi műtét után azonnal kiderült, rákos volt. A mai napig nem értem miért nem szólt ki az orvos a váróba, hogy a kutya hasában van egy kisebb daganat. Mindegy, ettől még ugyanúgy szerettük, viszont nem mentem bele egy újabb műtétbe és kezelésbe. Amikor a legkisebbik gyermekünk megszületett, akkor megtámadta az autós ülést, annyira féltékeny volt. Sajnos nagy elhatározásra jutottunk, mert a kicsit továbbra sem tudta elfogadni, így Daisynek menni kell. A kikötésem az volt, hogy egy hosszú levelet mellékelve adjuk vissza az alapítványnak a kutyust, hogy mire és milyen gazdira van szüksége. Szegény, mintha megérezte volna, megváltozott. Onnantól a kislányunk kedvenc játéka lett :) Szóval Daisy 1 éve már nincs köztünk, mert egyik napról a másikra hirtelen leromlott az állapota, így sajnos el kellett altatni.
Februárban, kényszerből a szüleimhez költöztünk és megint jött a probléma, a tüzelés. Ugyan mindkét kutya mindig ott van, ahol mi és a lakásban alszanak, de az ösztönök és a hormonok tombolnak. Hát nagyon sokat szenvedtünk, melyik kutya mikor megy ki az udvarra, az ajtót ilyenkor az egyik belülről, a másik kívülről kaparta. Lucy "alvós párnáját" a nagytakarítás közben kitették az udvarra. Dave rögtön rávetődött és kb 1 óra múlva már teljesen higgadt volt. Aztán az elkövetkezendő 1 hétben már nem is volt probléma, mert a párna helyettesítette Lucyt. Most ismét előjött ez a probléma és (valószínűleg a csúcspont előtt ) Dave megkapta Lucy új párnáját és csodával határos módon működik, így nem is próbál mindenáron Lucyhez férkőzni.
Ezt az egészet azért osztottam meg veletek, hátha máshol is előfordul hasonló helyzet, ami talán így kezelhető :)  

Ő volt Daisy

Ő Lucy, aki a mai napig nem tud mit kezdeni a kislányunkkal, aki pedig csak szeretgetni szeretné :)

Ő itt Dave, még frissen fodrászolva, ami általában csak néhány napig látszik rajta 

A szobatyúk

Pár hónapja az egyik kedves szomszédunk hozott kettő csirkét és egy kakast. Szegények nagyon félénkek voltak és kicsik még. Papa (Apukám) készített nekik egy ideiglenes helyet, majd hamarosan kaptak egy nagyobb, már "udvarral" is rendelkező lakot. Egyik etetés után kiszöktek, de mindig a közelben maradtak, így úgy döntöttünk minek is zárjuk be őket. Az egész telken kapirgálhattak egész nap, esténként maguktól visszamentek a helyükre. A gyerekeknek nagyon tetszett. Valahogy a csirkét mindig is úgy tudtam elképzelni, hogy kint, a szabadban kapirgál, jól érzi magát és a kertnek is nagy hasznára válik így. Megfogni sosem lehetett őket, mert még féltek. Lassan a pulinkat beengedtük hozzájuk, melléjük, aki furcsa mód csak a kerítés másik oldaláról akarta őket mindenáron megkaparintani, de ahogy az nem volt köztük csendes szemlélővé vált. Egyik nap azonban a spánielünk is beszökött, na ő viszont játszani szeretett volna velük és szegényeket annyira megzargatta, hogy alig találtuk meg őket. Sajnos azon a héten vasárnap reggel nem láttam, hogy kint kapirgálnának. Sajnos az éjszaka valamilyen állat elvitte a kakast és az egyik csirkét. Később kiderült, hogy rókát láttak a környéken.
Papa szólt a szomszédnak, aki hozta őket, hogy jöjjön át levágni, bár még kicsi, de nem tudjuk megmenteni, ha az éjjel érte is visszajönne a róka. Hát késő délutánig vártunk, de nem jött levágni. Szerencsére! Na itt kezdődött minden.
Mondtam a nagyszülőknek, hogy éjszakára hozzuk be. Szerintem először mindenki h.....-nek nézett, de este behozták. Akkor ért minket az első döbbenet, hogy az a csirke, aki nagyon harcias volt, még a kakasnak is nekiment, Mama (Anyukám) ölében teljesen megnyugodott. Éjszakára kapott egy fűvel kibélelt hatalmas fonott kosarat, ami jól szellőzik. Reggel kitettük az udvarra és gyorsan hatalmas halmot rakott. Ekkor ért minket a következő meglepetés, a kosár tiszta maradt éjszaka. Kértem a nagyszülőket, hogy ne vágjuk le, mert annyira aranyos és ha ő túlélte a rókát, akkor ne tegyük ezt vele. Én nem eszem húst, már lassan három éve és az állatot jobban szeretem élve. Este ismét behoztuk, a gyerekek akkor már odamentek köré és Mama ölében simogatták, ő pedig félve, de hagyta. Reggelre ismét tiszta volt a kosár.
Szegény, amikor egyedül maradt majd egy hétig szinte nem is evett, de igényelte a közelségünket. Minden nap szinte ugyanabban az időben bekopog az ablakon és igen erőszakosan követeli, hogy behozzuk. A gyerekek szaladnak ilyenkor hozzá, ő pedig teljesen megnyugszik. Lassan egy hónapja, hogy éjjelente bent alszik és már nagyon jól eszik, hatalmasat nőtt.
A gyerekek eddig csak a kutya közelségéhez voltak szokva, de már természetes nekik, hogy van egy szobatyúk is, akin ők is napról - napra látják a változásokat, figyelik őt. Nyilván nem ez a természetes, de gondoljunk csak bele, nekünk milyen lenne bezárva, milyen életünk lenne, ha csak a szűk falakba ütköznénk, milyen lenne az ízületünk a kevés mozgás miatt?
Szóval Kotyka (a legkisebb gyermekem nevezte el így) megmenekült, őt már nem fogják megenni. A nagylányomat különösen szereti, bár furcsa mód ő az, akit minden állat nagyon szeret, még a legvadabb kutyák is odamennek hozzá, sőt. A pulinkkal igen érdekes a kapcsolata. Amikor megszületett, a kutya egyáltalán nem volt hajlandó tudomást venni róla. Mindig ott volt a közelében, de háttal ült neki. Aztán történt valami és végre odament hozzá és megszagolta, ekkor már több mint fél éves volt. Azóta szinte elválaszthatatlanok.
Szóval, igyekszünk őket úgy nevelni, hogy az állatoknak is kijár a tisztelet és a szeretet. Nyilván az ember a disznót már nem engedne be a lakásba :)

  Itt már igencsak türelmetlenül jelzi, hogy szeretne bejönni, bár még korán van.

Itt már a teljes nyugalom, bár a spánielünk is a közelben van, akitől szegény a mai napig "tart"

Halottak "napja"

Azt hiszem az elmúlt egy évben túlhajtottam magam. Még sosem voltam ennyire türelmetlen és ideges a férjemmel és a gyerekkel szemben. Tegnap este bocsánatot kértem tőlük külön-külön. Igen, a gyerekeknek is kijár az a tisztelet, ha az ember hibázik, akkor ezt beismeri és bocsánatot kér tőlük. Rengeteget éjszakázom, ilyenkor körülöttem csönd van és vagy a számítógépnél ülök, vagy éppen készítem a kis ékszereimet (amiket hamarosan ide is elhozok végre), ez utóbbi teljesen megnyugtat. Közben van lehetőségem gondolkodni, hogy mi történt velünk, miért veszítettük el mindenünket februárban és hogyan tudnánk kilábalni belőle. Sajnos teljesen elhanyagoltam a férjem, a gyermekeim, a főzést, mert az a fránya pénz. Mindezek ellenére pedig nem panaszkodhatok, mert van fedél a fejünk fölött és itt van a család, akik ugye minden pénznél többet érnek. Pár hete találkoztam egy ismerős férfival, aki velem egyidős, neki van szép nagy családi háza, drága autója, 5 diplomája és egy nagyon jó munkahelye. Közben viszont rádöbbentem arra, nekem ezeknél sokkal több van a "birtokomban", a SZERETŐ CSALÁD, amit nem lehet pénzért megvenni.
Talán pont a közelgő halottak napja váltott ki ma belőlem még nagyobb indulatokat. Egyáltalán nem tetszik, hogy ez egy "kötelező" ünnep és pusztán az üzlet vezérli ezt is. Számomra két nagyon fontos ember fekszik a temetőben, de magamtól soha nem jutott eszembe, hogy ilyenkor, amikor "kötelező" kimenjek hozzájuk. Nem telik el nap, hogy ne gondoljak RÁJUK. Igazából Nagymamám halála volt az az esemény, ami megerősítette bennem, hogy a nagylányunknak igen is meg kell születnie. Még a temetésére sem tudtam elmenni, mert én álltam hozzá a legközelebb és nem bírtam volna ott állni a sok hazug, álszent között. Jó kifogás volt a terhesség. Végül, amikor már mindenki elment, akkor mentünk csak ketten (hárman) oda a sírhoz. A mai napig borzasztóan fáj a hiánya. Amikor a nagylányunk megszületett, akkor pár hét múlva kivittük a temetőbe, hogy a Nagymamám "láthassa". Tudom, ez egy fura elképzelés, mert ők mindent látnak, de mégis fontosnak tartottam. Amikor a kisfiúnk megszületett, akkor a kórházból egyenesen a Nagypapámhoz mentünk, mert azt akartam, hogy láthassa a legkisebb dédit. Ő volt az igazi karácsonyi ajándék mindenkinek. Abban az évben a kisfiúnk került a fa alá. A Nagypapám 4 hónap múlva meghalt. A temetésére el kellett mennem, de megint csak a sok álszentet láttam. Amikor utána átmentünk Anyuékhoz, abba a házba ahol felnőttem  a nagyszüleim mellett, csak ürességet éreztem. Pár nap elteltével jött egy furcsa érzés, mintha az egész gyerekkoromat elvették volna. Ezután már nem szívesen mentem oda, idegen volt minden. Mielőtt a kislányunkkal várandós lettem volna, meghalt a férjem mostoha nagymamája, az egyetlen ember, aki az ő családjából elfogadott. Szóval, mindhárom gyermekünk élete sajnos egy-egy halálhoz "kapcsolódik". Mindig azt vallottam, hogy az ember belül gyászol, kifele már akár képmutatás is lehet. Hány ember áll ott ilyenkor a sír mellett, akik jó, ha évente egyszer villámlátogatást tettek. Ők biztosan ott lesznek halottak napján a temetőbe, de amíg élt hol voltak!?
A másik, tudom ilyenkor az ember ne akarjon a temetőn kívül sehova menni, de egyszerűen nem lehet közlekedni és felborul minden. A virágosok sz....-rá keresik magukat, tudom, mert évekig én is voltam az. Semmi másról nem szól ez a nap, csak a képmutatásról és az üzletről. Sajnos így a gyermekeinknek sem fogjuk tudni megtanítani, hogy valakivel nem a halála után kell törődni, hanem amíg hús-vér ember, amíg oda lehet bújni hozzá, amíg megsimogatja a fejünket, amíg meghallgat. Szegény nagymamám hányszor hallgatta végig a "panaszáradatomat", de csak hallgatott, nem okoskodott, nem oktatott ki, nem adott tanácsokat, csak hallgatott és már ezzel is segített. 
A mostani helyzetünkben az a legpozitívabb, hogy ismét, sok-sok év után, kényszerből ugyan, de a szüleimmel lakunk. Nekem ez volt a természetes, így nőttem fel. Külön lakás, de mégis együtt. Volt már, aki sajnálkozott, vagy feldobott jobbnál jobb ötleteket, hogy hogyan tudnánk innen elköltözni, de senki nem hiszi azt el, nem akarunk. Jó érzés, hogy a gyerekek együtt lehetnek velük, ha arról van szó, akkor segítenek nekik, ami oda-vissza természetes. Tehát az embernek nem a másik halála után kell arra gondolni, hogy jaj, többet kellett volna törődnöm vele, hanem megragadni az alkalmat és míg él, a lehető legtöbbet vele lenni.
Elnézést kérek azoktól, akiket esetleg ez a bejegyzés megbánt, de ezek az én érzéseim, gondolataim