Azt hiszem a kályhától kell kezdenem :o)
A férjemtől a megismerkedésünk után kaptam egy kis puli kutyát, ő Lucy. Sajnos át kellett költöznünk pár hónap múlva egy másik albérletbe, ahova őt nem vihettük magunkkal, így miután a szüleimnek éppen nem volt kutya, átvállalták. Persze minden nap mentünk hozzá. Aztán 7 és fél éve végre saját családi házba tudtunk költözni, de Lucy addigra már annyira a szüleimhez nőtt, hogy nem volt szívünk elszakítani Tőlük. 6 éve kaptam egy spánielt, ő Dave (egy harmadik gyerek helyett), hogy amikor napközben otthon vagyok egyedül, akkor is legyen "kihez szólni". Később ( 3 és fél éve) valahogy kapcsolatba kerültünk egy spániel mentő alapítvánnyal és pár hónap múlva szóltak, hogy találtak egy kutyust Eger mellett, de ők most nem tudnak érte menni. Azonnal mentek a telefonok és már robogtunk is a kutyáért (aznap volt a házassági évfordulónk). Annyira édes, aranyos kutya volt, de lány, ő volt Daisy. Az alapítvány feltételeinek megfeleltünk, így nálunk maradhatott, de miután mentett kutyus volt, így az volt a feltétel, hogy "sterilizálni" kell, amit az alapítvány intézett. Hát pár hónap múlva ugye jött a felismerés, hogy igen ám, de ettől még ott vannak a jelek a tüzelési időszakban. Dave nincs megműtve és hát az ösztönök élnek. Azt hiszem ezt a rész nem kell részleteznem, hogy ez mivel is jár.
Szegény Daisy, mit a korábbi műtét után azonnal kiderült, rákos volt. A mai napig nem értem miért nem szólt ki az orvos a váróba, hogy a kutya hasában van egy kisebb daganat. Mindegy, ettől még ugyanúgy szerettük, viszont nem mentem bele egy újabb műtétbe és kezelésbe. Amikor a legkisebbik gyermekünk megszületett, akkor megtámadta az autós ülést, annyira féltékeny volt. Sajnos nagy elhatározásra jutottunk, mert a kicsit továbbra sem tudta elfogadni, így Daisynek menni kell. A kikötésem az volt, hogy egy hosszú levelet mellékelve adjuk vissza az alapítványnak a kutyust, hogy mire és milyen gazdira van szüksége. Szegény, mintha megérezte volna, megváltozott. Onnantól a kislányunk kedvenc játéka lett :) Szóval Daisy 1 éve már nincs köztünk, mert egyik napról a másikra hirtelen leromlott az állapota, így sajnos el kellett altatni.
Februárban, kényszerből a szüleimhez költöztünk és megint jött a probléma, a tüzelés. Ugyan mindkét kutya mindig ott van, ahol mi és a lakásban alszanak, de az ösztönök és a hormonok tombolnak. Hát nagyon sokat szenvedtünk, melyik kutya mikor megy ki az udvarra, az ajtót ilyenkor az egyik belülről, a másik kívülről kaparta. Lucy "alvós párnáját" a nagytakarítás közben kitették az udvarra. Dave rögtön rávetődött és kb 1 óra múlva már teljesen higgadt volt. Aztán az elkövetkezendő 1 hétben már nem is volt probléma, mert a párna helyettesítette Lucyt. Most ismét előjött ez a probléma és (valószínűleg a csúcspont előtt ) Dave megkapta Lucy új párnáját és csodával határos módon működik, így nem is próbál mindenáron Lucyhez férkőzni.
Ezt az egészet azért osztottam meg veletek, hátha máshol is előfordul hasonló helyzet, ami talán így kezelhető :)
Ő volt Daisy
Ő Lucy, aki a mai napig nem tud mit kezdeni a kislányunkkal, aki pedig csak szeretgetni szeretné :)
Ő itt Dave, még frissen fodrászolva, ami általában csak néhány napig látszik rajta
